Rád találtam

Mikor megismertelek, szólni sem tudtam.

Mégis, legbelül furcsa érzés fogott el,

testem apró kis motorja érted dobbant.

Miénk most itt egyedül, ez a lopott perc.

Tűzvörös hajad, úgy pihent a fejeden,

akár egy glória a legszebb angyalon.

Színe, mint napkelte megfesti egemet,

andalító kora reggeli hajnalon.

Ében barna pillantásod csábít engem.

Hosszú szempilláid kecsesen ringanak.

Hadd időzzek még, ebben a tekintetben!

Miénk most itt egyedül, ez a pillanat.

Hófehér a bőröd, tapintása selymes.

Ártatlan mosolyod, és a szemed tükre,

mi rejthet egy ilyen szép és tiszta lelket.

Kérlek, legyünk mi ketten eggyé örökre!

Az vagy nekem, mi betegnek az orvosság.

Az éhező embernek egy falat kenyér.

Olthatatlan szomorúságra boldogság.

Az eddig elveszett számára, a remény.

Endrődi Tamás Levente

Ezt a verset a férjem írta egy irodalmi pályázatra, amit egy kortárs verses kötetben fognak kiadni karácsonyra. Azért osztom meg itt a blogon, mert engem is meglepett a témaválasztása, eddig inkább a komor valóságról, a szürke hétköznapokról írt. Nem hittem volna, hogy ilyen mély érzelmeket is papírra tud vetni, mint amilyen a mi szerelmünk. Többször nevezett már pályázatokra, de ez a téma, ez a vers az amivel bejutott. Úgy tűnik, hogy nem csak az én szívemet olvasztotta meg, hanem a zsűriét is.  Egyik kolléganőmnek mutattam, azt mondta míg olvasta, hogy mellékelni kellene egy képet magamról. Aztán ahogy tovább olvasta kijavította magát, hogy nem is kell kép! Teljesen én vagyok a versben, ez úgy van leírva, ahogy vagyok.

Annyira meghatódtam! :')

Aztán annyira belejött a rólam szóló versekbe, hogy rögtön jött egyik a másik után. :) És erre 8 évet kellett várjak.